A jászok és kunok magyarországi története betelepülésüktől egészen napjainkig némi eltéréssel, de alapvetően hasonló jegyeket mutat (az 1745-ös Redemptiót követően pedig egyértelműen ugyanaz). A továbbiakban néhány poszt erejéig áttekintjük közös magyarországi történetüket, s elsősorban ezekre az eltérésekre fordítjuk figyelmünket (természetesen a mainstream közös történet nyomvonala mentén).

Történetükben ott tartottunk, hogy a jászokat a kelet-európai sztyeppéken érte 1055-ben a kunok keletről érkező megjelenése, s onnantól együtt éltek (hogy katonai segédnépként, alárendelve, vagy attól némileg eltérő alapokon nyugvó szövetségben, erről majd később épp a magyarországi történetük árul el többet, mindenesetre akkor még hódoltatva). Együtt is érkeztek a Magyar Királyság területére, de az, hogy mikor települtek be velük a jászok - már Kötönyék első megjelenésekor (1239), vagy csak a második betelepülésükkor (1246) - még nem tisztázott. A két nép különbségéről (azzal, hogy ez két különböző nép) jó 60-70 évig nem is foglalkoztak az őket befogadó magyarok, az első önálló etnikumként való kezelésükre utaló jel egy 1323-as királyi oklevél, mely a jászoknak nevesíti azokat a jogokat, melyeket addig számukra, mint vélt kunoknak adott meg.

A jászok tehát, mint kabán kultúrájú ászi törzsekre rátelepedett, szintúgy iráni nyelvet beszélő alán törzsek nyugatra vándorolt - s a népvándorlás kelet-nyugati áramlatába bekerült - etnikum leszármazottai, s a kunok, mint a nyugat-szibériai-alföld déli sávjában a VIII. és a XI. század között végbement etnogenezis eredményeként kialakult türk-kipcsák törzsszövetség a XIII. sz. közepi magyarországi megtelepedésüket követő közel 300 évben - eltérő ütemben - lényegében asszimilálódtak a magyarságba, emlékük, tudatuk, ama sokat emlegetett kun- ill. jász öntudat azonban a hódoltságot követően, az új betelepülő - döntően nem kun és nem jász! - lakosság tudatában máig ható sajátos öntudatot alkotott. A betelepedésüket követő évtizedekben (azaz nem a betelepüléssel!) szerzett jogaik összességén alapult az a sajátos jogállás, amely történelmi mértékkel mérve is jelentős, kisebb megszakításokkal öt évszázadot meghaladó időszakban (1279-1848) biztosított számukra "egyedi elbírálást" a magyarok közt, asszimilálódott magyarként, s amelynek érvényesülése jelentősen hozzájárult asszimilációjuk késedelméhez. (Ha a posztok során a jászokat előbb említeném egyes esetekben a népesebb kunoknál, az a szerző jász leszármazotti tudatalattijában keresendő, nem jelent sorrendiséget, előbbrevalóságot. Tekintettel arra, hogy jogállásuk végül konvergált, s a Redemptio idejétől együttesen hívják őket jász-kunoknak - lásd: Jász-Kun Kerületek - ezért gyakran ebben a ma használatos szókapcsolatban említem őket, mikor együtt említem).

A kunok és velük érkező jászok betelepedésükkor a társadalmi fejlődésnek körülbelül azon a fokán állottak, mint a magyarság zöme a honfoglalás idején. Jó 150-200 évvel voltak keletebbre, ami a népvándorlások évszázadaiban nem csak földrajzi, hanem időponti megjelölés is. Kézai is azt állította a maga krónikájában, amikor 1284-ben a honfoglalók szolganépéről szólt - mintegy szemléltetve (Függelék II. fejezet 1. pont) -, hogy "ezen foglyoknak barmaik jövedelméből és csupán zsákmányból vala élelmök, mint a kúnoknak". Ekkor már - épp a mongoloktól elszenvedett vereség utáni hosszas helykereső vándorlásuk következményeként, az állatállomány jelentős részének elvesztése ill. amortizálódása miatt - állottak fent közöttük bizonyos vagyoni különbségek, sőt mindez egyes törzseik felbomlásával és újraszerveződésével járt, azaz társadalmuk nemzetségi szervezetének jelentős átalakulása irányába hatottak. Az eredeti közösségüktől elszakadt menekülők egy-egy vagyonát, így létbiztonságát, anyagi erejét megmentő törzs- és nemzetségfőhöz csatlakozott, s lényegében itt, a megnyugvást, s keletről jövő támadástól védelmet jelentő Kárpát-medencében szerveződtek újjá azok a törzsek, amelyek végül pár évtized alatt a magyarországi kereteken belüli kun közigazgatás kiépülésével állandósultak (mint később látjuk, ezért is nem sikerült azonosítani egyes törzsek nevét, hiszen azok frissen formálódó, állandó, kialakult önmaghatározással még nem rendelkező népcsoportok voltak. Ugye emlékszünk, a kunok már a Nyugat-szibériai-alföldön is egy viszonylag laza törzsszövetséget alkottak a VIII-IX. században).

Az 1239-ben Magyarországra érkező kunok egy töredéke volt a Kalka-menti csatával megugrasztott teljes török-kipcsák szövetségnek, kiket kunoknak (kumánoknak) hívunk. Többségük nem Kötönnyel érkezett Magyarországra, hanem a Balkán irányába 'vándorolt' az Alsó-Duna mentén létrehozva Kumániát. A betelepülők többsége független, szabad harcos volt, akik 7 nemzetséghez tartoztak. (A népvándorlás korának laikus szemlélőjeként a 7-es szám hallatán felmerül bennem, hogy ez nem valamiféle szervezési-vezetési méret-optimum lett volna-e?)

Létszámuk a betelepedésükkor Rogerius mester szerint mintegy 40 ezer családnyi lehetett. Átlagosan (akár 4 akár 5 fővel számolva) ez közel 160-200 ezer lenne, ami első hallásra elképzelhetetlen szám. Történészek bár vitatkoznak a Tatárjárás pusztításának pontos mértékén (75% - 60% - 50% - <50%), azt együtt feltételezik, hogy az ország jászok és kunok által megszállt területeinek településsűrűsége a mongol hódítás előtt az országos átlaggal megegyező volt, s a települések mérete is az országos átlag - itt a módusz - (m)értékének megfelelő (azaz nem tudnak konkrétumot, csak óvatos kutatóként járnak el). Ennek ismeretében tényleg soknak tűnik a feltételezett közel 200 ezres szám, ezért Györffy a negyedével számol, azaz 10 ezer családdal. A betelepültek számának becslésében segít az az 1279. augusztus 10-én kelt oklevél, mely, mint említettem, 7 betelepülő nemzetségről ír. Györffy ez alapján nemzetségenként átlag 8.500 fővel számol (már nem tudjuk megkérdezni miért, hacsak azért nem, mert így jön ki viszonylag 'kerek' szám - 7 x 8500 = 59.500), így az 1243-44-ben (Kötöny legyilkolása után) kivándorlók számát 60 ezerre teszi. Ismételt betelepedésükkel feltételezte, hogy ugyanannyian tértek vissza (ill. számításaiban nem foglalkozott vele). Az 1282-es (mások szerint 1280-as), fellázadt kunok ellen vívott Hód tavi csata után (lásd: Hódmezővásárhely) a kunok két szállást, a Temes vármegyeit (4.) és a Fejér vármegyeit (6.) kiürítették, az így kiköltözöttek számát - feltételezetten arányosítva - a 60.000 1/3-ának veszi Györffy és végül így alakult ki számára a 40.000 végleg megtelepedett jász és kun atyafi. Pálóczi-Horváth András ezzel szemben nemzetségenként 6.400- 10.000 főt vesz, így a 7 nemzetséggel számítva az 1239-ben betelepülők számát 44.800 - 70.000 fő közé tette, melyhez a második, 1246-os beköltözés alkalmával a betelepülők számának növekedésével számolt, így az 1282-es állapotok előtti jász és kun lakosság számát 65.000-85.000 között feltételezte. Szintén ő a jászok számát is megbecsülte, területarányosan, a berényi jász szállás területét 600 km2-nek, az átlagos népsűrűséget pedig 5-8 fő/km2-nek feltételezve, szerinte az ott élő jászok száma 3.000-4.800 közé eshetett. Ezt követően a kunok számát nemzetségenként ennek a háromszorosában határozta meg (?), mely szerint az egyes kun nemzetségek 10.500-13.500 fő közötti értéket mutatna.

A hét betelepült nemzetség tehát folyó közökhöz és folyók mentén települt (előbbi megnevezés Pálóczi-Horváth András, utóbbi Kiss József alapján): 

1. Čurtan/Csertán és ismeretlen nevű nemzetségek töredékei (Duna-Tisza-köze: Pest, Fejér, Bodrog, Csongrád, Külső-Szolnok vármegyék) - Halasszék
2. Ulaš/Ólas és ismeretlen nevű nemzetségek töredékei (Tisza-Körös köze: Heves, Külső-Szolnok vármegyék) - Kolbáz-szék
3. Koor/Kor vagy Kól (Csanád vármegye) - Szentelt-szék
4. Burčoglu/Borchol (Temes vármegye)
5. ismeretlen nevű (Békés vármegye)
6. ismeretlen nevű (Fejér vármegye ) - Hantos-szék
7. Jászok (Heves vármegye) - Berény-szék

Ezek a nemzetségek tehát nem voltak azonosak a dél-orosz sztyeppék nemzetségeivel, újjászerveződésük után mégis hasonló életfeltételeket - azaz folyóvízzel kísért nagy füves területeket - kaptak a nomád életmódjuk fenntartásához. (A jászok ettől eltérően nem egy-egy tömbben települhettek le. Az ő félnomád, részben megtelepült életmódjuk lassabb vándorlást jelentett, őket épp a keletről érkező, hódoltató kunok sodorták tovább).

Inkább valószínű, hogy nem csak 1323 körül ismerték fel, hogy "itt kérem, másik népről van szó", hanem kevésbé foglalkoztak addig vele, őket korábban, mint a kunok szövetségének tagjait kezelték. Későbbi 'felértékelődésük' saját önálló katonai szerepüknek köszönhető, ill. annak, hogy a kunok asszimilálódásának előrehaladtával feloldódtak a jászokat a kun közösségbe integráló hatások, sokkal erősebbek lettek a magyarságba integráló hatások, így a továbbiakban a jászokat már nem kunok által megtelepedetteknek kezelték, hanem önálló entitásuk elismeréseként 'alanyi' jogon kapták meg azokat a jogokat, melyekben már addig is részesültek. Mutatja ezt az is, hogy azok az oklevelek nem adományozó, hanem megerősítő oklevelek voltak, immár a jászok nevére kiállítva.

A közigazgatásukról később (a következő posztban), most a betelepítés célját, és későbbi (azaz nem betelepüléskori) kiváltságaik 'történelmi előzményét' vegyük elébb. A betelepüléskor még nem illette meg őket önálló jogállás. Ahhoz előbb egyet s mást le kellett tenni az asztalra.

A betelepítés célja a mongol fenyegetés árnyékában olyan hadi potenciált felmutatni képes haderő megszerzése, integrálása volt a magyar hadrendbe, amelyek jól ismerték a mongolok erejét, harcmodorát. Azzal, hogy a király (IV. Béla) befogadta a kunokat, némileg módosult a szabad serviensekre, mint veszély esetén hadba vonulni kötelezettekre és külföldi lovagokra épülő hadszervezet. Velük olyan haderő is megjelent a magyar hadszervezetben, amely fegyverzetében, és harci moráljában közel állt a mongolokhoz (ill. segédnépeikhez). A nagyszámú, gyakorlott, ellenséget jól ismerő (hisz a környező országok haderejével, így velünk is a betelepülést megelőző két évszázadban gyakorta 'találkoztak') könnyűlovasság volt a portyázó, hírhozó előőrs, nyilas egységei.

IV. (Kun) László, a kunok privilégiumainak megalapozója  kun viseletben

Csak a jelentősebbeket, ahol említve ott voltak
- már IV. Béla 1250. júniusi ausztriai bosszúhadjáratában, amikor a németújvári csatában (1246) elesett Babenberg (II.) Frigyes halálával fiágon kihalt Babenberg-dinasztia örökségéért - lényegében egyfajta korai osztrák örökösödési háborúban - az egymással szembekerült osztrák főurak egy csoportja feldúlta a magyarok lakta határszélt, s királyunk azt ment megbosszulni. Szabadjára engedte kunjait, így azok házakat gyújtottak fel (benne emberekkel), templomokat (mindezt az után a szerződés után, amiben megfogadták, hogy felveszik a keresztséget), 'becstelenkedtek', meg ami ilyenkor 'szokott lenni', le Bécstől Stájerországig. Máriazellt pl. 1250. július 25-én Szent Jakab napján égették fel. Ezt követően részt vettek Béla további hadjárataiban is (1250-1254), melyeket ausztriai és morva területek megszerzéséért indított (sikertelenül).
- az első morvamezei csatában (kroissenburgi) (1260. július 12.), ill. az egész II. (Przemyszl) Ottokár elleni - Stájerországért folytatott - hadjáratban, Alpra vezetésével István herceg (a későbbi V. István) alárendeltségében. Épp a kun lovas-íjászok jelenlétének volt tulajdonítható az, hogy az egész hadjárat során a csehek elsáncolt táborokat voltak kénytelenek létesíteni egy-egy megpihenésük idején, ami nem minden esetben védte meg őket a koncentrikus támadásoktól (pl. a Siebenbrunni tábor elleni sikeres támadás).

- ott vannak IV. Béla idejében a király és fia, V. István viszályában, amikor a belpolitikai, hatalommegosztási küzdelmekben IV. Béla oldalán László erdélyi vajda vezetésével 1264. évben a Maros völgyében törtek a (magyarországi) kunok be Erdélybe.
- a második morvamezei csatában (1278. augusztus 26.). A jelentős számú kun lovas-íjász szabadon mozgott a mintegy 11 km2 területen, ismétlődő támadásaikkal II. Ottokár csapatait jelentősen meggyengítették, jelentős részük volt az egész hadjárat sikerében. Maga a csata a könnyű- és nehézlovasság együttműködésének iskolapéldája. (De felsorakoztak már két évvel korábban is a Lajtánál a magyar sereg részeként 1276 tavaszán, de akkor (Habsburg) Rudolf és II. Ottokár között végül erőgyűjtő, területmegosztó gyors béke köttetett).

Than Mór: Kún-László és Habsburg Rudolf találkozása a morvamezei csatatéren

A II. morvamezei csata kapcsán érdemes megemlíteni, hogy van egy forrás (s azt, hogy egy van, fontos kiemelni) - az ún. Kolmári Krónika -, emelyik azt írja, hogy II. Ottokár seregében is harcoltak kunok, ráadásul az első sorokban, s így a magyarok és a velük harcoló kunok "nem nagy hajlandóságot mutattak a közbevágásra". Szerencsénkre a Kolmári Krónika tartalmaz egy másik megfogalmazást is, ami alapján valószínűsíthető, hogy Ottokár ugyan rábírta a kunok egy részét (egy széket) az átpártolásra, de csak annyit sikerült elérnie, hogy azok a csata előestéjén korábbi zsákmányaikkal felszedelőzködtek, s hazatértek magyarországi szálláshelyeikre. A kunok morvamezei sikerének következményére majd a kun kiváltságok kapcsán visszatérünk, mert ez volt a kiváltságlevelek alapja. Az első kiváltságlevél ugyanis ezt a hadjáratot követő évben állíttatott ki (1279. augusztus 10.), nem 'csak' köszönetképpen - hisz a Magyar Királyság területében, befolyásában nem gyarapodott, annyit ért el az ifjú király, hogy az előtte vagy húsz évig fennálló cseh fenyegetettség megszűnt -, hanem előlegként, tekintve, hogy az akkori 'belpolitikai helyzetben' az ifjú IV. Lászlónak nagy szüksége volt megbízható, hűséges és főleg hatékony haderőre.
 - 1279-ben Szemérmes Boleszláv (krakkói és szandomiri herceg) halála után testvérével, a korábban megözvegyült (Boldog) Jolánnal kolostorba vonult Árpádházi Szent Kinga (Lengyelhonban Kunigunda), az özvegy. A krakkói és szandomiri fejedelemség ekkor a szintén Piast-családból származó kujáviai II. (Fekete) Leszekre várt, aki ellen azonban alattvalói fellázadtak, más herceget kívánván a trónra. Leszek IV. (Kun) Lászlóhoz fordult segítségért, aki magyar és kun lovasokat küldött, akik 1285 májusában a boguvicei (vagy más néven a Raba folyó melletti) csata kimenetelében döntő érdemeket szereztek. (Boleszlávról és Kingáról a lengyel-magyar dinasztikus kapcsolatok kapcsán olvasható egy korábbi posztunkban.)

- 1304-ben Károly Róbert és Vencel cseh király küzdelmeiben mintegy 20 ezer kun vett részt. Szerepe lehetett ebben annak, hogy Károly Róbert (A2-B1-C1 ) nagyanyja Kun László nővére volt, Mária, ugyanattól a kun anyától. A kunok jelentős segítséget adtak az ifjú Anjounak a trónért folytatott küzdelmeiben és végig az Anjouk nagy támaszai voltak a kiskirályok ellenei küzdelmeikben is. 
Az évben (1304) a kunok Nikolsburgtól Brnóig dúlták fel Morvaországot a szokásos alapossággal és leleményességgel (az átlyuggatott tenyereikkel összefűzött foglyaik sorsát nem részletezném).
-1322-ben III. (Szép) Frigyes osztrák herceget (és német királyt) segítette mintegy négyezer kun íjász a bajor Wittelsbach IV. Lajossal szembeni hadjáratában, melyben a német-római császári koronáért versengtek. A hadjárat kudarccal végződött, a bajort többen támogatták, erősebbek, a mühldorfi csatában (ami Ampfingnál zajlott) Bajor Lajos Frigyest foglyul is ejtette.
- 1323-ban a szlavón-horvát határnál, a Károly Róberttel szembefordult Babonić (Baboneg) szlavón bán ellenében, amelyről így ír "A magyar nemzet hadtörténelme":

"Ezalatt Mladen öccse, György, hogy a testvérén esett sérelmeket és Almissa elvesztését megbosszúlja, Spalatót vette ostrom alá. Ennek polgárai Baboneg Jánoshoz fordultak segítségért, de csakhamar kiderült, hogy Brebiri Subič György az új bán tudtával és beleegyezésével cselekszik, miért is utóbbit a spalatóiak a királynál bevádolván, ez 1323-ban felmentette őt báni méltósága alól, s helyette Amadéfia Miklóst, Sopron és Komárom vármegyék főispánját nevezte ki. Azonban Baboneg János és Brebiri Subič György ellenszegültek a király eme rendelkezésének s így Miklós bán csak jókora sereg élén mert új rendeltetése helyére elindulni. Valahol a szlavon–horvát határ mentén ütközött össze a két sereg. Miklós bán sok magyarból és kunból álló hadának egy részét Baboneg állásának megkerülésére rendelte, a főerővel pedig arcban támadta meg a horvát és szlavón hadakat s azokon fényes diadalt aratott, ami abból is kitűnik, hogy mintegy négyszáz lovat szedett el tőlük. Ezek után Miklós bán 1323. szeptember első felében Kninben a horvát és dalmát előkelőségek előtt újból megerősítette és kihirdette a király nevében kiváltságaikat s aztán Vranába, majd Spalatóba ment, ahol eleinte szintén kedvezően fogadták."

A fent felsorolt hadjáratok, hadi események ismét témánk lesz a következő részben (ekkor már csak utalás szintjén) az egyes kiváltságlevelek kapcsán. Ebben áttekintjuk a kunok (ekkor még csak kunok! s jászok, mint a kun nép tagjai) kiváltságainak 'felépülését', kiváltságaik keletkezését és gyarapodását.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.